Meggyőződésem szerint Philip Roth kettő van: a komoly hangvételű, emberi tragédiákat és önfeláldozásokat mesterien megrajzoló író és, igen, van Roth, az irónia és a fekete humor nagymestere, akit groteszkbe hajló leírásai és történetei tettek világhírűvé. Egy dolog azonban összeköti őket, mégpedig Roth lokálpatriotizmusa: könyveiben szinte kivétel nélkül a newarki és környékbeli zsidókat ábrázolja.
Már-már olyan karikatúraszerűen festi le az amerikai zsidók életét, hogy olcsó Woody Allen-epigonnak tűnne, ha nem vennénk figyelembe két fontos dolgot: egyrészt Roth Allen kortársa, tehát nagyjából egy időben született az aggódó anyákkal, szőke sikszékre vágyó neurotikus zsidókkal megspékelt klisészámba menő arcképe, másrészt pedig – és ez a fontosabb – Roth piszokul tehetséges. Egyszerre bocsátkozik komoly fejtegetésbe, fáradhatatlanul játszik a “nagy klasszikusok” furulyáján, akárcsak a hamelni patkányfogó egykor, míg elmélete barlangja elé nem csal minket: itt aztán mindig kész nyakon önteni az olvasót egy jó nagy vödör iróniával, mi pedig ott állunk megfürödve, s nem tudjuk, Roth kineveti-e a maga teremtette pátoszt vagy éppen összekacsint velünk.
A dilemma itt már csak az, vajon Roth az irodalom Woody Allen-je vagy éppen Woody Allen a film Philip Roth-ja – ez talán attól függ, ki melyik oldalra elfogultabb. Az bizonyos, hogy Roth a huszadik -és a korai huszonegyedik- századi amerikai irodalom meghatározó alakja, akinek Haldokló Állat című magyarul is megjelent regényéből már Elégia címmel az itteni mozik is játsszák a filmjét, méghozzá olyan színészekkel, mint a zseniális Ben Kingsley vagy a gyönyörű Penélope Cruz.
Roth a poszt-posztmodern korában régi, szinte már biblikus témák felkarolásával próbálkozott meg: az apa-fiú konfliktus, a modern világ és az ősök parancsoló szava, ami Sartre szavaival “az ember vérében suttog”; dehát nincs új a Nap alatt, a régi témák mindig felbukkannak, mindössze a forma változik.
Az apa keresése valahogy előbb-utóbb mindig felbukkan – nemcsak a zsidó íróknál, de azok, akik vagy felvállalják a zsidóságukat vagy pedig inkább a zsidóság az, ami akarva-akaratlanul is előtör belőlük, nos ott egészen agresszíven, mindent legyűrve mutatkozik meg ez a hajlam. Itt az Apa (nem véletlenül nagybetűvel) már nem pusztán a nemző, hanem valami mitikus őssé torzul. Nem véletlenül használom ezt az igét, “torzul”, mert ez az apa, már nem a mi közvetlen felmenőnk, hanem mindazok a pátriárkák, akik évezredeken át harcoltak Istennel, Istenért, Isten ellen, összegabalyodva ezekben a ragokban, amíg ez a harc, ez a belső, égő, lángoló konfliktus nem öltött olyan méreteket, ahol már lehetetlenség lett volna megmondani, valójában a küzdelem valami ellen vagy valami mellett zajlik.
Bár regényei – kivéve az egy kötetben kiadott Zuckermann-trilógiát – különálló történetek, a szemfüles olvasó észrevehet utalásokat más könyveiben előfordult helység- vagy szereplőnevekre is. Vajon a Portnoy-Kór főhőse a Zuckermann-triológiában említett Carnovsky? …Portnoy szexmániája, neurózisai, zsidóságával való küzdelme valójában Nathan Zuckermann álruhája? És kicsoda Phillip Roth, vajon valóban ő Zuckermann, aki Portnoy-nak álcázta magát? Günther Grass volt az az író, aki a hagymát beemelte az irodalomtörténetbe, mikor az emlékezetet hagymahántáshoz hasonlította: Roth pedig az a kortársa, aki maga a megtestesült hagyma, a maga számos rétegével, Zuckermannal, Portonoyyal, vagy akár az öregedést gyűlölő David Kepesh-sel? Ugyan kit áltat az ember, amikor “mások történeteire” hivatkozik”, mikor az egyetlen realitás magunk számára – önmagunk?
Kicsoda Philip Roth? Talán vannak, akik felteszik ezt a kérdést, és most, hogy Roth sikeres, “befutott” író lett (akárcsak a regénybeli Nathan Zuckermann) jól jövedelmező tanulmányokat, esszéket is írnak róla, engem azonban, kedves olvasó, ki kell, hogy ábrándítsalak, nem érdekel Roth. Igazándiból éppcsak eljátszottam a gondolattal, vajon mennyiben Roth-e Zuckermann, Portnoy, … az igazság az, hogy az író, a művész, addig alkot, ameddig az alkotása mindenki -de legalábbis olvasói, hallgatói, nézői, satöbbijei- számára lehetővé teszi az önmagukkal való azonosulást.
Roth-ot kedvelni fogják a neurotikusok. Azok, akik szeretik a fanyar humort. Akik megkívánták az anyjukat gyerekkorukban vagy akik éppen a túlzott szülői gondoskodás elől menekültek. A vájtfülű szexmániások és azok, akik valójában sosem értették, mitől olyan nagy szám a szex. A teljesítmény kényszeresek és a megfelelni vágyók. Esetleg az önsorsrontók is találhatnak némi bájt benne. És persze kedvelni fogják, sőt, máris kedvelik az irodalomkritikusok.
Botrányt kelteni önmagában már nem nagy teljesítmény a botrányok korában. Roth szabadszájú, gunyoros, oda-odamondogat, de ettől még csak egy lenne a sok szabad szájú megmondóember közül, akik éppenséggel a művészi tehetség mindenfajta hiányát jólfejlett ambícióval kompenzálják. De a gúnyos irónia nagymestere tud komoly is lenni: az ugyancsak filmre vitt Szégyen és az Összeesküvés Amerika ellen című könyveiben félreteszi a szatírát, hogy Coleman Silk figuráján keresztül egy öncsalásra épült élet tragédiáját, illetve – az Összeesküvésben – egy félelmetes fikciót rajzoljon meg: az Egyesült Államok fasizálódását.
Mindenféle titkolt vagy épp nem titkolt káröröm nélkül mondhatom, örülök, hogy tőlünk Nyugatabbra is élnek és virágoznak a neurotikusok, a sokat és irigykedve emlegetett gazdasági és társadalmi fejlődés ellenére: úgy tűnik, a komplexusok, félelmek, a valaha levetettnek hitt neurózisok még mindig képesek virágzó irodalmat teremteni – nemcsak a nyugatiaknak, hanem mindenkinek.